A fasz kivan, hogy a medvebaszó hidegben semmi más nem lehet csinálni, csak blogot írni, meg max filmet nézni. Ráadásul az összes paraszt otthon van, aztán minden oldalról lehet hallgatni az egész évben elnyomott, de most feltörő sérelmeket. Nincs is már sok hátra ebből a tetves évből, a következő meg legalább ugyanolyan szar lesz mint az idei. Ahogy az ember öregszik rájön, hogy a szilveszter meg az újév is ugyanolyan nap mint a többi, és nem feltétlenül kell magát kötelezően jól éreznie valami gigamega partyban, és nem is kell feltétlenül beleásítani még az idén az ülőgarnitúrába a haverjai házibulijában, mert hogy nem ivott még eleget az idén. Aztán meg lehet taxit hívni, bár azok tudnának csak igazán sztorizni a truvájkodásban beszart/behányt muglikról.

+1 sztori:

Hozta idén még az év elején az élet, hogy nem volt ebben a retek városban munka, aztán Szentendrére kellett járnom dolgozni. Havi százasban volt a napi 160 kilométeres séta, szóval gondoltam felrakom a fizimiskámat ilyen telekocsis oldalakra, hogy faragunk egy kicsit ebből a zséből. Mindenki látott már ilyen telekocsis oldalt, frankón hirdetik, hogy ez milyen szipiszupi, meg hogy a jó társaság, meg az alacsony benzinpénz, meg jobb lesz a világ, de ebben mondjuk biztos voltam, hogy tévednek. Ott indul a sztori, hogy így, hogy Budán átmentem napjában kétszer éppenhogy havi 1-2 fuvar volt csak, azok sem estek útba. Ugyanis ha felhív egy jóképességű, hogy ő szeretne vidékre utazni, akkor ugyan menjek már el érte a Keletibe mondjuk, aztán meg még meg is magyarázná, hogy nincs is semmi gond, mert rá is érek, mivel ő egy órával később ér csak oda mint én, nem kell sietni. Persze ha szóvá teszem, hogy dobjunk még a pénzre mert kerülök is, várok is, akkor fel vannak háborodva, hogy nem így szólt az ajánlat. Lényeg a lényeg, hogy egyszer kaptam egy hívást egy csávótól, hogy menne Tatabányára, vegyem már fel az Üllőin. Kurvára nem esik útba, de pont ráértem. Leparkolok, várok, emberünk késett 15 percet, majd megjelent a saron. A csávó út nézett ki testalkatra mint egy gömb. Volt rajta egy gyöngyvászonos sportcipő, egy okkersárga vászonnaci köldökig felhúzva, abba betűrve egy bordó kockás flaneling, hozzá egy babakék susogós kabi, fehér donáldkacsás baseball sapi, meg egy nyakbakasztós henger alakú pénztárca, amilyennel a balatonba szokás bemenni. Beszállt, köszönt, hogy haligali. A haligaliért majdnem megütöttem, de megcsapott a bűz, mert a fószer magára borított egy liter old spiceot. Meg is indulunk a napfényes Tatabánya felé, ventillátort toltam négyesen, meg lehúzva minkét első ablak, így mondjuk pont elviselhető volt. Kérdem a csávót hogy minek utazik ide, erre mondja, hogy nőhöz megy, és ott is alszik. Kérdem szép-e a csaj, mégis csak illik megkérdezni, erre mondja, hogy még nem látta, mert ma délután csetelt vele először a chat.hu-n. Nem akartam nagyon belekötni a módszerbe, de azért megkérdeztem, hogy mi van ha nem tud ott aludni, vagy a csaj csak szimplán ronda (mint ő), vagy faszom tudja, de azt mondja, hogy akkor majd reggel visszajön velem pestre. Ebben biztos voltam, hogy nem, és lehúztam a hátsó ablakokat is. Így robogtunk tatabányára a február végi éjszakában. Mikor odaértünk, mondom az embernek, hogy akkor készítse a zsét. Hú, hát ő nem tudja hogy hová tette, de valahová elrakott három ötszázast. Mondom nekem csak kettő kell, de az nagyon gyorsan, különben a cipője itt marad. Egyből elő is került, kiraktam a csávót, telefonját tiltólistára raktam, az ezreséből meg vettem egy wunderbaumot.