7szilva

A fasz kivan, hogy a medvebaszó hidegben semmi más nem lehet csinálni, csak blogot írni, meg max filmet nézni. Ráadásul az összes paraszt otthon van, aztán minden oldalról lehet hallgatni az egész évben elnyomott, de most feltörő sérelmeket. Nincs is már sok hátra ebből a tetves évből, a következő meg legalább ugyanolyan szar lesz mint az idei. Ahogy az ember öregszik rájön, hogy a szilveszter meg az újév is ugyanolyan nap mint a többi, és nem feltétlenül kell magát kötelezően jól éreznie valami gigamega partyban, és nem is kell feltétlenül beleásítani még az idén az ülőgarnitúrába a haverjai házibulijában, mert hogy nem ivott még eleget az idén. Aztán meg lehet taxit hívni, bár azok tudnának csak igazán sztorizni a truvájkodásban beszart/behányt muglikról.

+1 sztori:

Hozta idén még az év elején az élet, hogy nem volt ebben a retek városban munka, aztán Szentendrére kellett járnom dolgozni. Havi százasban volt a napi 160 kilométeres séta, szóval gondoltam felrakom a fizimiskámat ilyen telekocsis oldalakra, hogy faragunk egy kicsit ebből a zséből. Mindenki látott már ilyen telekocsis oldalt, frankón hirdetik, hogy ez milyen szipiszupi, meg hogy a jó társaság, meg az alacsony benzinpénz, meg jobb lesz a világ, de ebben mondjuk biztos voltam, hogy tévednek. Ott indul a sztori, hogy így, hogy Budán átmentem napjában kétszer éppenhogy havi 1-2 fuvar volt csak, azok sem estek útba. Ugyanis ha felhív egy jóképességű, hogy ő szeretne vidékre utazni, akkor ugyan menjek már el érte a Keletibe mondjuk, aztán meg még meg is magyarázná, hogy nincs is semmi gond, mert rá is érek, mivel ő egy órával később ér csak oda mint én, nem kell sietni. Persze ha szóvá teszem, hogy dobjunk még a pénzre mert kerülök is, várok is, akkor fel vannak háborodva, hogy nem így szólt az ajánlat. Lényeg a lényeg, hogy egyszer kaptam egy hívást egy csávótól, hogy menne Tatabányára, vegyem már fel az Üllőin. Kurvára nem esik útba, de pont ráértem. Leparkolok, várok, emberünk késett 15 percet, majd megjelent a saron. A csávó út nézett ki testalkatra mint egy gömb. Volt rajta egy gyöngyvászonos sportcipő, egy okkersárga vászonnaci köldökig felhúzva, abba betűrve egy bordó kockás flaneling, hozzá egy babakék susogós kabi, fehér donáldkacsás baseball sapi, meg egy nyakbakasztós henger alakú pénztárca, amilyennel a balatonba szokás bemenni. Beszállt, köszönt, hogy haligali. A haligaliért majdnem megütöttem, de megcsapott a bűz, mert a fószer magára borított egy liter old spiceot. Meg is indulunk a napfényes Tatabánya felé, ventillátort toltam négyesen, meg lehúzva minkét első ablak, így mondjuk pont elviselhető volt. Kérdem a csávót hogy minek utazik ide, erre mondja, hogy nőhöz megy, és ott is alszik. Kérdem szép-e a csaj, mégis csak illik megkérdezni, erre mondja, hogy még nem látta, mert ma délután csetelt vele először a chat.hu-n. Nem akartam nagyon belekötni a módszerbe, de azért megkérdeztem, hogy mi van ha nem tud ott aludni, vagy a csaj csak szimplán ronda (mint ő), vagy faszom tudja, de azt mondja, hogy akkor majd reggel visszajön velem pestre. Ebben biztos voltam, hogy nem, és lehúztam a hátsó ablakokat is. Így robogtunk tatabányára a február végi éjszakában. Mikor odaértünk, mondom az embernek, hogy akkor készítse a zsét. Hú, hát ő nem tudja hogy hová tette, de valahová elrakott három ötszázast. Mondom nekem csak kettő kell, de az nagyon gyorsan, különben a cipője itt marad. Egyből elő is került, kiraktam a csávót, telefonját tiltólistára raktam, az ezreséből meg vettem egy wunderbaumot.

Úgy hozta az élet, hogy sajnos saját bőrömön is megtapasztalhattam, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetben van az, aki „zsebbe” kapja a fizetését. Nem új keletű probléma ez, és sokaknak nem is mondok újat. Személyes tapasztalataimat olvashatjátok alább.

Dolgozni vagy dolgoztatni?

Ha megvizsgáljuk, alapvetően a három leggyakoribb munkáltató az állam, a multi, és a magyar vállalkozó. Mindhárom munkakultúrájáról tudnánk vaskos könyvet írni, de most mi a harmadikkal, a magyar vállalkozóval fogunk foglalkozni. A vállalkozással a legnagyobb gond, hogy bárki alapíthat egyet, vagy többet. A vállalkozás alapításához nem ész kell, hanem pénz. Nem is olyan régen még 500.000 Ft alaptőkével lehetett KFT-je bárkinek, és valljuk be, nem volt ez olyan lehetetlen összeg.

Egy ismerősöm – aki vállalkozik – úgy foglalta össze, hogy ha szükséged van havi 150.000 Ft körüli összegre, akkor el kell menni dolgozni. Ha többet akarsz keresni, akkor viszont dolgoztatni kell. Vitatkoztunk kicsit az ismerősömmel, hogy véleményem szerint a ha 200.000-300.000, sőt egyes szakmákban a félmillió forint sem elérhetetlen alkalmazottként. Ő erre azt felelte, hogy igen, az ígéret a nagy fizetésről mindig megvan, de nézzem meg mennyit viszek haza tizedikén.

A fizetési modell a következőképpen néz ki a vállalkozók 90%-nál. Van egyszer a bejelentett bér, ami hivatalos. Ez jó esetben 8 órás, határozatlan idejű szerződést jelent, maximum bruttó 120.000 Ft fizetéssel. Amit ezen felül keresünk, az megy bele egy fehér borítékba és nagy kegyesen megkapjuk a fizetés mellé. Ha megkérdeznénk egy vállalkozót, hogy miért teszi ezt így, azt a választ kapnánk, hogy a magas jövedelemadók miatt. A munkavállaló nem ugrál, hiszen örül, hogy van munkája, jó esetben jó nevű cégnél dolgozik, a pénze megvan így is. Akkor most jöjjön a morális oldala a dolognak, hiszen ha nem nézzük az adócsalást, még úgy is bőven találunk kivetnivalót a módszerben.

A felvételi és a munka

A fizetés megbeszélése, avagy a béralku mindig az állásinterjún történik. Az interjúztatók többsége nem fél nyíltan közölni, hogy zsebbe fizetik a minimálbéren felüli összeget, amire szerintem nincs normális emberi reakció. A munkahelyek többsége elvárja a bizalmat a munkavállalótól, hogy ne kételkedjünk a szavában, de innentől kezdve az alkalmazott ki van téve a főnök jóindulatának, amivel a tulajdonosok többsége tisztában van. Mind találkoztunk már olyan megjegyzésekkel a tulajdonosok részéről, hogy az alkalmazott csak fizetett ellenség, vagy hogy ennyien ülünk itt, de ezt és ezt mégsem intézte el senki. Nem véletlen, hogy sokak úgy tekintenek magukra, hogy „én csak egy alkalmazott vagyok”. Ebből kifolyólag sosem leszünk egyenrangú tárgyalópartnerek a feljebbvalónkkal, hiszen maximum csak kérhetünk (nehéz esetben könyöröghetünk), aztán ő vagy kinyújtja fentről segítő jobbját, vagy sem.

A fizetés borítékos részét többnyire még meg is fejelik valami teljesítménybérezéssel, vagy jutalékrendszerrel, nehogy átlátható legyen, miből és pontosan mennyi pénz kapunk. Próbáljon meg valaki odamenni a bérszámfejtőhöz, hogy akkor most számoljunk, hogy jött ez ki. Nem kell mondanom, hogy nem lesz túl segítőkész és másnap már az utcán találjuk magunkat. A jutalékon felül persze vannak az extra dolgok, amiket csak úgy illik megtenni a cégért. Ilyenek a kötelező fizetetlen túlórák, sokszor este nyolcig is, vagy hogy hétvégén és nyaralás alatt is fel kell venni a céges telefont, arról nem is beszélve, hogy a jogos fizetett szabadság a főnök szemében egyenlő a lopással fényes nappal. Esetlen jönnek hozzá még ilyen nyalánkságok, hogy maradj bent takarítani, ugorj ki a Metroba a saját kocsiddal cukorkáért a kínálóba, főzzél kávét és vidd be a tárgyalásra, ugorj be helyettesíteni éjszaka egy kollégát, akinek elege lett és lefalcolt. Ez persze nyilván a kolléga hibája és nem a cégé, ugye.

A fizetésnap

Ha minden előtt fejet hajtottunk, ha minden megalázást némán tűrtünk, ha a főnök minden viccén kellő hangerővel és átéléssel nevettünk, akkor eljutunk a fizetésnaphoz is, ahol habzó szájszéllel mogorván odadugják a fizupapírt a bejelentettről, meg nagy kegyesen a borítékot is átnyújtsák, mint egy jutalmat. Még hozzá is teszik, hogy ügyes voltál, meg szépen dolgozol. De ez nem jutalom, ez a jogos béred, amiért 08:00-tól 16:00-ig tolod a cég szekerét. A jutalom, amit a fizetéseden felül adhatnak, és ha kapsz, akkor az a munkád elismerése. Sőt, boruljon térdre a tulajdonos, hogy megspórolt egy csomó adót rajtad, sőt még egy kicsit le is csípett a jutalékból, hiszen te úgyse nézel utána. Vagy azt hitted az apró hibázások, a félrenyomtatások, a letört nyomtatófedél, a stika magánhívások cégtelefonról, a cégpénzen kajálások, stb büntetlenül maradnak? Nem, barátom! Biztos lehetsz benne, hogy fizud 8-10%-t levonják a jutalékból. Nem tudják konkrétan mit csináltál, de biztos csináltál valamit, hiszen az alkalmazott fizetett ellenség, ugye, ezért levonják és kész. Ha károgsz érte, akkor ismét kirúgás a jutalom.

Amennyiért még hajlandó vagy dolgozni

Láttál már olyat, hogy valaki pontosan annyit keres, amennyi felvételin elhangzott? Én sem. A következő a piszkos kis trükk. Az első egy-két hónapban minden simán megy, kapod a bért, amit megbeszéltetek. Aztán szépen hónapról hónapra elkezdenek kevesebbet fizetni, mindig egy kicsivel. Aztán amikor már bemész az asztalra csapni, akkor hirtelen kapsz egy magasabb fizetést, majd megint elkezdik visszavenni, míg meg nem tanulják, hogy mennyi az a pénz, amiért még hajlandó vagy dolgozni. Attól többet meg minek fizetnének? Te pedig nem mondasz fel úgysem, mert egy tizessel kevesebb lett a borítékban, meg aztán megígérték, hogy a következő hónap biztos jobb lesz.

A felmondás

A felmondás a legviccesebb része ennek a bizarr színháznak. Ha már unod:

hogy folyton szívatnak

hogy a kollégád, aki jobban nevet a főnök viccén, már rég előléptették

hogy valaki mindig megeszi a kajád a hűtőből

hogy a te asztalod van a legközelebb az ajtóhoz, ezért neked van a legtöbb munkád

hogy a kötelező túlórák ellen nem tudsz mit tenni

hogy nem érsz oda a gyerekedért az oviba soha

hogy a feleséged veled veszekedik, mert este nyolckor még telefonálsz a beosztottaddal

hogy a saját autód széthullik, mert annyit kell mászkálnod vele napközben

hogy a főnök felesége sose fizeti ki a részét a kajarendelésből

hogy mindig üvölt a rádió, pedig telefonálnál

hogy senki sincs tapintattal arra, hogy dolgoznál

hogy folyton köszönömöt kell rebegned a borítékért fizetésnapkor

hogy ebben a hónapban is éppen nem érted el a célszámokat, ezért a fizetésed megint csak ennyi

és írhat ide még bárki egy tetszőleges okot,

akkor bemész a főnökhöz és felmondasz. Mi történik ilyenkor a hivatalos sztorin kívül? Először is, rögtön te leszel a főnök legnagyobb csalódása, aki rögvest kikerül a bizalmi körből. Jön egy órás papolás, hogy ilyen jó munkahelyed többet sose lesz. Semmilyen indokot nem tudsz mondani, amivel érthetővé tennéd a felmondásod, hiszen úgyis megcáfolják, mert ez a világ legjobb munkahelye. A jobbik főnök azt mondja, hogy akkor álljál is felé s mehetsz haza, és nem fizeti ki az utolsó havi béred, jó esetben csak a borítékos részét. A szemetebb főnök azt mondja, hogy dolgozd le a felmondási idődet, és nem fizeti ki egy havi béred, meg még egy részhavit. Miért nem fizeti ki? Mert a legutolsó munkanapodon, amikor konkrétan lezárjátok a közös munkát, úgyis lesz valami gumiszabály, vagy problémás ügy, amiben érintett vagy szerintük, plusz még elmondják, hogy te tartozol nekik, mert ők kiképeztek itt, te meg most ezt a tudást máshol fogod kamatoztatni. Ez után anyázva, vagy ha jó volt a manipulálás, akkor szégyenteli érzésekkel hazakullogsz.

Nagyjából így éltem én meg ezt. Persze ne általánosítsunk, bizonyára léteznek ettől eltérő, sokkal jobb körülményeket biztosító magánvállalkozások. Rá is pihenek gyorsan, hogy aztán egy új helyen kezdhessük elölről. 

Bizonyára már többen gondolkodtatok azon, hogy a világ összefüggések által működik, tehát a mi álmaink állása is számos más eseménytől függ. Amit megfigyeltem már hónapok óta, hogy az álláskeresés 1 hónapban mindig csak 1 hétig sikeres, a többi héten nem hogy nem hívnak vissza, de még friss hirdetést is alig találunk. Ebben az egy aktív hétben viszont akár három-négy interjúra is behívhatnak, ha ügyesek vagyunk. Ez most csak ilyen rövid post. Eszembe jutott, leírtam, tanuljatok belőle! Csáo!

ui: Nemsoká jön egy post az önéletrajzokkal kapcsolatos csalásokkal is. Majd figyeljétek!

Ezt a kérdést mindannyian hallottuk már, pláne az, aki multinál dolgozik. A vállalatok - mióta világ a világ - igyekeznek kifacsarni a munkaerőből minden hasznosítható erőt, a lehető legkevesebb anyagi ráfordítással.

Még régebben írtam itt a társadalmi igazságosságról és méltányosságról a pénz világában. Ez az, amire mindenki vágyik, mégis kevesen kapják meg. Mit szeretne a legtöbb dolgozó ember? Annyi pénzt amiből kiadásait tudja fedezni (rezsi, megélhetés), néhány extrát tud magának biztosítani (pl. nyaralás, autó, gyorsabb internet, stb), valamint még egy kicsit félre is tud tenni. Emellett szeretne 8 órás munkát, fizetett szabadságot, létbiztonságot, társadalombiztosítást, gyerekeinek jó óvodát és iskolát, munkáját végző rendőrt (hahaha!), és ha a nagyi beteg lesz akkor még idejében odaérjen a kórházba. Nagyjából sikerült is felvázolnom az átlag igényeket. Minden ember más és más, ezért mindenki eltér ettől egy kicsit, de alapjában véve jó lesz. 

"Becslések szerint a mai fejlődés iránya továbbra is az, hogy egyre többen dolgoznak olyan eszközök, tárgyak, berendezések előállításán, amelyek birtokában a tulajdonosnak egyre kevesebbet kell tennie azért, hogy ezek az eszközök az általa kívánt tevékenységeket elvégezzék. Ezen irányzat legvége az autopoiesis (az önteremtés, az önmagát reprodukáló szervezet), amelynek előfutára maga a számítógép. A gépesítés, az automatizálás, a technológiai fejlesztés terén megtett lépések ebbe az irányba, míg a rabszolgatartás, a cselédek, a proletárok, bérmunkások, sorkatonák, a gyermekmunka a munka másokkal való elvégeztetésének irányába mutat." by wiki

Amiket mind leírtunk odafent, az egy vállalat számára megoldandó probléma. Pláne azok a dolgok, amik "járnak" egy munkavállalónak. A hazai vállakozóknak leginkább a fizetett szabadság az ami szúrja a szemüket, mondván minek fizessenek olyan napokért amikor a melós nem is dolgozott? De ide tartozik még a GYES vagy a betegszabadság is. Ezidáig azt gondoltam, hogy kell valamiféle egyensúlyt tartani a melósok és vállalat között, hogy a kihasználás ne kaphasson teret, de számomra végül egyértelművé vált, hogy a végén mindannyian csak számok leszünk. Úgy képzelem, hogy a jövőben nem lesznek állásinterjúk, sem pofára született döntések. A főnök csak megnézi a melós kartonját, és szépen százalékosan fel lesz tűntetve, hogy mennyire bírja a munkát, mennyit tud dolgozni, hány kilot bír felemelni, és ha 110%-osan hajtjuk az illetőt mennyi idő múlva fog kifulladni. És akkor ezeknek a számoknak a függvényében majd a főnök rábök a legszívósabb emberre és azt veszi fel.

Kicsit szélsőségesnek hangzik a példám, de nem kell olyan messzire menni, hogy ilyet lássunk. A sportban már néhány éve ez a rendszer működik, a játékosok statitsztikái alapján adják-veszik a játékosokat egymás közt a klubok. Ennek tükrében beszélhetünk egyensúlyról? Nem. Mit lehet tenni? Alkalmazkodni kell. Aki már megfordult pár interjún az most is tudja már, hogy az állásokat általában a legegészségesebb, legcsaládtalanabb, legproblémamentesebb emberek kapják meg. Aki már tüsszent egyet az a rendszer ellensége. Tessék gyúrni, beszedni a sok vitamint amit a tévé reklámoz, bemagolni a lehető legtöbb szakkönyvet,  hozzászokni a kevés alváshoz, a túlórákhoz, és akkor talán fiatalaon halunk meg, de elmondhatjuk, hogy volt munkánk.

Rég nem jelentkeztem újabb munkahelyi gyöngyszemekkel, mivel több hosszabb külföldi munkához volt szerencsém, de ez idő alatt rengeteg új bejegyzésrevaló gyűlt össze a tarsolyomban. Így hát újult erővel folytatom ahol abbahagytam hétszilvafás mindennapjaimat.

Valljuk be a munkanélküliség egy idegölő, bosszantó és kétségekkel teli időszak mindenki életében. Az a fura émelyítő érzés mindenkinek ott van a gyomrában, akkor is ha ő jött el a cégtől vagy a főnök mondta hogy köszönik az eddigi munkát. Azon túl, hogy az ember úgy kel fel, hogy minden alkalommal a friss álláshirdetéseket keresi, még a reggeli kávé előtt, ki kell találni valamit a szerencsétlenség érzésének megszűntetésére.

Takaríts!

Ez leginkább a nők hobbija. Ha nincs mihez kezdeni, akkor nekiállnak takarítani. Még olyan helyekre is befordítják a porszívócsövet, ahová a legutóbbi tapétázás óta sem. De ha nem egy szénbánya mellett lakunk, akkor ez is véget ér egyszer. Viszont az a pár nap, amíg a porcicák nyávogásával vagyunk elfoglalva biztosan nem gondolunk arra, hogy mikor kínál meg az élet egy jó ajánlattal.

Fejezd be amit elkezdtél!

Mindenkinek van valami hobbija, vagy legalábbis próbálkozott egy-egy szórakoztató szenvedély elsajátításával. De bizonyára mindenkivel megtörtént már, hogy a kezdeti lelkesedés hamar elmúlt, vagy a kitartásunk volt túl kevés a látható eredményig. Nem volt se ideje se kedve az embernek ezekhez a dolgokhoz, amíg volt munka és a taposómalomban volt minden nap. Le lehet porolni a régi Autó-Motor gyűjteményt, be lehet fejezni az elfelejtett fafaragást, elő lehet venni a műhelyben a szerszámokat, vagy le lehet szigetelni végre az ablakot, amiért már 3 éve könyörög az asszony. Az ember alapvetően tevékeny lény, és ha eljut arra a pontra, hogy tényleg nincs mit csinálnia, akkor még a legérdektelenebb dolgok felé is szívesen fordul. Én például befejeztem a garázsomban porosodó autó felújítását. Kissé kelletlenül mentem a műhelybe, de amikor beszívtam az olajsár illatát, akkor tudtam, hogy ezt meg kell csinálni.

Járj társaságba!

Keresd fel azokat az embereket, akiket eddig nem volt időd. Menj emberek közé, mert a bezártság csak ront a helyzeten. Lehet ismét biliárdozni, piacra járni, meginni egy sört a haverokkal, és máris nem gondolunk a bajokra. Nincs kedved? Nem baj! Ha majd ott leszel, akkor már nem fogod bánni, hogy kimozdultál. Az ember kibeszéli a dolgait, meghallgatja mások véleményét. Ki tudja? Talán még egy állást is felajánl valamelyik ismerősünk. Miért ne lehetnénk mi egyszer a protekciósat a sorban? A zsíros állásokat meg köztudottan nem hirdetik meg.

Amit ne csinálj!

Ne tévézz és ne zabáld tele magad! A munkanélküliség velejárója hogy az ember elkezd tunyulni, kockulni és unalomból felfal mindent. Hányszor eszünk ha dolgozunk? Talán kétszer egy nap? Ha meg otthon ülünk hányszor? A nasit se hagyjuk ki! A plusz kilók pedig nem jelentenek előnyt az állásinterjún sem. Ahogy egy randin sem hozza lázba a legtöbb embert a hurka, úgy az interjún sem. És hát a HR-es is ember, még ha nem is látszik rajta. 

Összességében bármi jó, ami lefoglalja a gondolatainkat. Az önsanyargatásból még sosem lett eredmény. A nagy számok törvénye pedig folyamatosan dolgozik, ezért ahogy telik az idő, az egyre több beadott önéletrajzból egyik biztosan befut, csak ki kell várni.