Úgy hozta az élet, hogy sajnos saját bőrömön is megtapasztalhattam, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetben van az, aki „zsebbe” kapja a fizetését. Nem új keletű probléma ez, és sokaknak nem is mondok újat. Személyes tapasztalataimat olvashatjátok alább.

Dolgozni vagy dolgoztatni?

 

Ha megvizsgáljuk, alapvetően a három leggyakoribb munkáltató az állam, a multi, és a magyar vállalkozó. Mindhárom munkakultúrájáról tudnánk vaskos könyvet írni, de most mi a harmadikkal, a magyar vállalkozóval fogunk foglalkozni. A vállalkozással a legnagyobb gond, hogy bárki alapíthat egyet, vagy többet. A vállalkozás alapításához nem ész kell, hanem pénz. Nem is olyan régen még 500.000 Ft alaptőkével lehetett KFT-je bárkinek, és valljuk be, nem volt ez olyan lehetetlen összeg.

Egy ismerősöm – aki vállalkozik – úgy foglalta össze, hogy ha szükséged van havi 150.000 Ft körüli összegre, akkor el kell menni dolgozni. Ha többet akarsz keresni, akkor viszont dolgoztatni kell. Vitatkoztunk kicsit az ismerősömmel, hogy véleményem szerint a ha 200.000-300.000, sőt egyes szakmákban a félmillió forint sem elérhetetlen alkalmazottként. Ő erre azt felelte, hogy igen, az ígéret a nagy fizetésről mindig megvan, de nézzem meg mennyit viszek haza tizedikén.

A fizetési modell a következőképpen néz ki a vállalkozók 90%-nál. Van egyszer a bejelentett bér, ami hivatalos. Ez jó esetben 8 órás, határozatlan idejű szerződést jelent, maximum bruttó 120.000 Ft fizetéssel. Amit ezen felül keresünk, az megy bele egy fehér borítékba és nagy kegyesen megkapjuk a fizetés mellé. Ha megkérdeznénk egy vállalkozót, hogy miért teszi ezt így, azt a választ kapnánk, hogy a magas jövedelemadók miatt. A munkavállaló nem ugrál, hiszen örül, hogy van munkája, jó esetben jó nevű cégnél dolgozik, a pénze megvan így is. Akkor most jöjjön a morális oldala a dolognak, hiszen ha nem nézzük az adócsalást, még úgy is bőven találunk kivetnivalót a módszerben.

 

 

A felvételi és a munka

 

A fizetés megbeszélése, avagy a béralku mindig az állásinterjún történik. Az interjúztatók többsége nem fél nyíltan közölni, hogy zsebbe fizetik a minimálbéren felüli összeget, amire szerintem nincs normális emberi reakció. A munkahelyek többsége elvárja a bizalmat a munkavállalótól, hogy ne kételkedjünk a szavában, de innentől kezdve az alkalmazott ki van téve a főnök jóindulatának, amivel a tulajdonosok többsége tisztában van. Mind találkoztunk már olyan megjegyzésekkel a tulajdonosok részéről, hogy az alkalmazott csak fizetett ellenség, vagy hogy ennyien ülünk itt, de ezt és ezt mégsem intézte el senki. Nem véletlen, hogy sokak úgy tekintenek magukra, hogy „én csak egy alkalmazott vagyok”. Ebből kifolyólag sosem leszünk egyenrangú tárgyalópartnerek a feljebbvalónkkal, hiszen maximum csak kérhetünk (nehéz esetben könyöröghetünk), aztán ő vagy kinyújtja fentről segítő jobbját, vagy sem.

 

A fizetés borítékos részét többnyire még meg is fejelik valami teljesítménybérezéssel, vagy jutalékrendszerrel, nehogy átlátható legyen, miből és pontosan mennyi pénz kapunk. Próbáljon meg valaki odamenni a bérszámfejtőhöz, hogy akkor most számoljunk, hogy jött ez ki. Nem kell mondanom, hogy nem lesz túl segítőkész és másnap már az utcán találjuk magunkat. A jutalékon felül persze vannak az extra dolgok, amiket csak úgy illik megtenni a cégért. Ilyenek a kötelező fizetetlen túlórák, sokszor este nyolcig is, vagy hogy hétvégén és nyaralás alatt is fel kell venni a céges telefont, arról nem is beszélve, hogy a jogos fizetett szabadság a főnök szemében egyenlő a lopással fényes nappal. Esetlen jönnek hozzá még ilyen nyalánkságok, hogy maradj bent takarítani, ugorj ki a Metroba a saját kocsiddal cukorkáért a kínálóba, főzzél kávét és vidd be a tárgyalásra, ugorj be helyettesíteni éjszaka egy kollégát, akinek elege lett és lefalcolt. Ez persze nyilván a kolléga hibája és nem a cégé, ugye.

 

A fizetésnap

 

Ha minden előtt fejet hajtottunk, ha minden megalázást némán tűrtünk, ha a főnök minden viccén kellő hangerővel és átéléssel nevettünk, akkor eljutunk a fizetésnaphoz is, ahol habzó szájszéllel mogorván odadugják a fizupapírt a bejelentettről, meg nagy kegyesen a borítékot is átnyújtsák, mint egy jutalmat. Még hozzá is teszik, hogy ügyes voltál, meg szépen dolgozol. De ez nem jutalom, ez a jogos béred, amiért 08:00-tól 16:00-ig tolod a cég szekerét. A jutalom, amit a fizetéseden felül adhatnak, és ha kapsz, akkor az a munkád elismerése. Sőt, boruljon térdre a tulajdonos, hogy megspórolt egy csomó adót rajtad, sőt még egy kicsit le is csípett a jutalékból, hiszen te úgyse nézel utána. Vagy azt hitted az apró hibázások, a félrenyomtatások, a letört nyomtatófedél, a stika magánhívások cégtelefonról, a cégpénzen kajálások, stb büntetlenül maradnak? Nem, barátom! Biztos lehetsz benne, hogy fizud 8-10%-t levonják a jutalékból. Nem tudják konkrétan mit csináltál, de biztos csináltál valamit, hiszen az alkalmazott fizetett ellenség, ugye, ezért levonják és kész. Ha károgsz érte, akkor ismét kirúgás a jutalom.

 

Amennyiért még hajlandó vagy dolgozni

 

Láttál már olyat, hogy valaki pontosan annyit keres, amennyi felvételin elhangzott? Én sem. A következő a piszkos kis trükk. Az első egy-két hónapban minden simán megy, kapod a bért, amit megbeszéltetek. Aztán szépen hónapról hónapra elkezdenek kevesebbet fizetni, mindig egy kicsivel. Aztán amikor már bemész az asztalra csapni, akkor hirtelen kapsz egy magasabb fizetést, majd megint elkezdik visszavenni, míg meg nem tanulják, hogy mennyi az a pénz, amiért még hajlandó vagy dolgozni. Attól többet meg minek fizetnének? Te pedig nem mondasz fel úgysem, mert egy tizessel kevesebb lett a borítékban, meg aztán megígérték, hogy a következő hónap biztos jobb lesz.

 

A felmondás

  

A felmondás a legviccesebb része ennek a bizarr színháznak. Ha már unod:

 

hogy folyton szívatnak

hogy a kollégád, aki jobban nevet a főnök viccén, már rég előléptették

hogy valaki mindig megeszi a kajád a hűtőből

hogy a te asztalod van a legközelebb az ajtóhoz, ezért neked van a legtöbb munkád

hogy a kötelező túlórák ellen nem tudsz mit tenni

hogy nem érsz oda a gyerekedért az oviba soha

hogy a feleséged veled veszekedik, mert este nyolckor még telefonálsz a beosztottaddal

hogy a saját autód széthullik, mert annyit kell mászkálnod vele napközben

hogy a főnök felesége sose fizeti ki a részét a kajarendelésből

hogy mindig üvölt a rádió, pedig telefonálnál

hogy senki sincs tapintattal arra, hogy dolgoznál

hogy folyton köszönömöt kell rebegned a borítékért fizetésnapkor

hogy ebben a hónapban is éppen nem érted el a célszámokat, ezért a fizetésed megint csak ennyi

és írhat ide még bárki egy tetszőleges okot,

 

akkor bemész a főnökhöz és felmondasz. Mi történik ilyenkor a hivatalos sztorin kívül? Először is, rögtön te leszel a főnök legnagyobb csalódása, aki rögvest kikerül a bizalmi körből. Jön egy órás papolás, hogy ilyen jó munkahelyed többet sose lesz. Semmilyen indokot nem tudsz mondani, amivel érthetővé tennéd a felmondásod, hiszen úgyis megcáfolják, mert ez a világ legjobb munkahelye. A jobbik főnök azt mondja, hogy akkor álljál is felé s mehetsz haza, és nem fizeti ki az utolsó havi béred, jó esetben csak a borítékos részét. A szemetebb főnök azt mondja, hogy dolgozd le a felmondási idődet, és nem fizeti ki egy havi béred, meg még egy részhavit. Miért nem fizeti ki? Mert a legutolsó munkanapodon, amikor konkrétan lezárjátok a közös munkát, úgyis lesz valami gumiszabály, vagy problémás ügy, amiben érintett vagy szerintük, plusz még elmondják, hogy te tartozol nekik, mert ők kiképeztek itt, te meg most ezt a tudást máshol fogod kamatoztatni. Ez után anyázva, vagy ha jó volt a manipulálás, akkor szégyenteli érzésekkel hazakullogsz.

 

Nagyjából így éltem én meg ezt. Persze ne általánosítsunk, bizonyára léteznek ettől eltérő, sokkal jobb körülményeket biztosító magánvállalkozások. Rá is pihenek gyorsan, hogy aztán egy új helyen kezdhessük elölről.