Lenne itt a tanulásról néhány gondolatom, amit szeretnék megosztani veletek. Mikor kicsi voltam, akkor mindig minden rokon belém akarta beszélni, hogy ha nem tanulok akkor mehetek árokásónak, vagy utcaseprőnek. Ezekről a szakmákról fogalmam sem volt. Nem tudtam elképzelni, hogy mitől olyan rémesek, elvégre a homokozóban is szerettem ásni, és anyám is mindig seperte az erkélyt. Annyi azért lejött, hogy tanulni kell, mert különben nagyon rossz lesz. De azt nem sejtettem akkor még, hogy pont a tanulással fogom rontani az esélyeimet a munkaerőpiacon.
Kisiskolásnak fura volt a jövőről alkotott képem. Mindig irtóztam a bajkeverő gyerekektől, mert azt gondoltam ha olyan leszek mint ők, akkor haszontalan ember leszek. Mindig jó akartam lenni, így aztán nem verekedtem a szünetekben, nem dobáltam rágót a lányok hajába, nem akartam a padsor leghátuljában ülni, és komolyan hinni akartam, hogy számít valamit, ha irodalomból vagy földrajzból ötöst kapok. Így éltem én akkor. Kívülállóként szemléltem, ahogy a társaim püfölik egymást csak úgy, brahiból, miközben küzdöttem az elismerésért, amit maximum csak a tanáraimtól kaptam meg. Innentől meg strébernek lettem kikiáltva, ugye. A tanárok persze nem szóltak, hogy a tanulás önmagában még nem elég, hanem célirányosan kell tanulni, hiszen mindegyik a saját tantárgyát tartotta a legfontosabbnak. Így belegondolva igazuk volt. Ha pl biológia tanár lennék, akkor én sem ismerném el, hogy a szakmám egy haszontalan szemét, és végső soron aki ezzel tanul tovább annak szintén csőd lesz az élete. Most nem a biológia tanárokat akartam bántani, mindenki gondoljon ide valami általa haszontalannak ítélt tantárgyat. A legjobb példa erre a tesitanárok voltak, akik hagyták focizni az egész osztályt az órán. De ha véletlenül felfedeztek egy jobb mozgású, szálkásabb embert az osztályban, azt foggal körömmel akarták atlétika versenyre küldeni, hogy megmutathassák, hogy ők, az egykor szép sporteredményeket elért versenyzők, akik végül edzőnek álltak megmutathassák a konkurens iskola tesitanárainak, hogy igen, ezt a sportolót márpedig ők nevelték ki, az ő szaktudásuknak megfelelően, és erre rajtuk kívül senki más nem lenne képes. Engem ugyan nem tesiből - bár egy rövid ideig abból is - hanem inkább irodalomból és történelemből toltak a tanárok, mert hogy az szép, és igazán művelt ember lesz, aki szépen tudja szavalni a Radnóti verseket, vagy érti a felvilágosodást és a lányoknak majd később tud Balassi idézeteket idézni a réten. Mondjuk a balassi idézeteket leszámítva ez tényleg igaz, főleg, hogy mai társadalmunkban a himnuszt is alig tudják az emberek, de azt elfelejtették hozzátenni, hogy ebből hogyan lehet pénzt csinálni. Elvégre az ember azért tanul, azért választ szakmát, azért dolgozik, hogy azért fizetést kapjon, amiből biztos megélhetése lesz. Legyek én is irodalomtanár? Ja, hogy mindegyik irodalomtanáromnak mérnök férj adatott meg, és így kvázi élhettek a hobbijuknak, a hivatásuknak? Ezt is elfelejtették mondani. Vagy tanítsak himnuszt a tévében? Hát így tanultam én, de mivégre?
Az biztos volt, hogy nem akartam szakmunkás lenni. A helyi szakmunkásképzőből terjedő rémhírek a degenerált kortársakról eléggé elriasztottak. Akkoriban az volt a szemlélet - legalábbis az én fejemben - hogy aki sehová nem jó, az megy a szakmunkásba. Még a gimis tanáraim is ezzel riogattak, hogy mi, gimnazisták vagyunk az elit, és aki kibukik, azt átteszik a szakmunkásba. Aki nem tud viselkedni az legyen csak szoftverüzemeltető, az ne legyen nagy tudományok tudója. Igen, így gondolták ezt akkor, így nevelték belénk. Nem akartam asztalos, vagy esztergályos, esetleg órás lenni. Láttam magam előtt, ahogyan egy koszos műhelyben tengetem a napjaimat a sok kacat között, és azon vergődök, hogy nem vittem semmire. Ehhez képest most hobbiból autót szerelek, egy koszos műhelyben, ami többet jelent nekem mint bármelyik almamáter. Paradox, mi? De ne rohanjunk ennyire előre. Aztán ahogy egyre több embert megismertem azt vettem észre, hogy a legkiválóbbak nem egyetemekről, meg külföldi cserediákokból kerültek ki. Egyik asztalos, a másik autószerelő, a harmadik fodrász, a negyedik pincér, stb, stb. Sőt, volt hogy azon kaptam magam ezeknek az embereknek a társaságában, hogy szégyenlem magam azért, amiért mertem olyan magasra törtni (hahaha), hogy diplomát mertem szerezni, és maradtam volna meg egyszerű halandónak, mondjuk órásnak, és akkor egyenlőbbek lennénk az egyenlők közt, mert közéjük tartoznék. Elkezdtem agyalni rajta, hogy van-e visszaút.
Nem is a szakmákkal, hanem az idővel harcolni a legkegyetlenebb. 18 évesen még nem okozott volna problémát 2 évet lehúzni egy szakmunkásban, hogy kitanuljam a mesterséget, de 24 évesen már hatalmas probléma. Anyám már nem győzi ezt. Adott egy szakmát a kezembe, hát kezdjek vele valamit. Hiába, dolgozni kell abban a szemétben, amit sosem akartam csinálni, közben meg nem tudok ott ülni az iskolapadban a suhancokkal, akiknek fogalmuk sincs róla mennyivel szerencsésebbek, mint egyetemre ment társaik. Nem járhatok heti 5 napot munkába is, meg iskolába is. Hogyan lehet így tisztességes szakmát szerezni? Egyszerű, pénz kell hozzá. Ha sokat fizetsz egy szakmáért elnézik, hogy nem jársz be, hogy a vizsgán éppen csak két szót tudsz kinyögni a tananyagból. A pénz az úr. Egy százas repül ide, kétszáz oda, ide egy húszas, oda egy ötvenes és hopp, új szakmám van. Vagyis csak papírom egy szakmáról. És kinek van szakmája? Az, hogy egy igazi 50 év tapasztalatával rendelkező mestertől megtanultam az autószerelés csínját binját? Az semmi manapság, ha nincs papírom róla. Állásinterjún az első, papír van? Nincs? Akkor maga NEM autószerelő. És pont.
Most a legújabb, hogy megyek mesterképzésre, mert tanulni kell, levelezőn. Igen, abból a szakmából, amit annyira utáltam mindig, és legszívesebben visszaadtam volna a diplomát. Csak hát az elpocsékolt éveket nem lehet cserébe visszakérni. Hogy mégis miért tanulok tovább? Mert hátha lesz végre valaki a nagy és hatalmas vezetők közt, aki végre hajlandó lesz értékelni az eredményeimet, az éveket, az energiát, és elismerni, hogy igen, kitanultam ami kitanulható és legalább egy íróasztalt tud adni valamelyik sarokban, és azt mondja, hogy igen, erre az emberre van szükségem. Persze, álmodozom megint. A kapcsolatok, a pénz, még talán a munkatapasztalat is többet számít, mint az a rengeteg eredmény amit fel tudok mutatni. Mindig a polgármester haverja kapja az állást, és nem a többdiplomás idegen. Had éljek Ford Fairlane kitűnő szavaival: Majd gondolkodok, ha valaki fizet azért, hogy gondolkodjak!
Lehet inkább a nagykutyákkal való vedelésre kéne elvernem a pénzem, mint hogy iskolába hordjam, hogy jusson a tanáraimnak krétára, öltönyre és szép nyakkendőre.
Utolsó kommentek